Japánban teát a IX.sz-tól isznak, … “a tea amellett, hogy egészségmegőrző hatású, élesíti a tudatot, erkölcsös életmódhoz segít, elvezet a megvilágosodáshoz is.”  Írja egy Eisai nevű zen szerzetes 1214-ben született művében .

Ekkor még az előkelő társasági összejöveteleket, illetve a zen budhista szerzetesek szutraolvasási  ritusait kísérte a tea ivás. A XV.szvégére a japán teaútja véglegesen elszakad a fényűzéstől, és új teaivási stílus alakul, mely egyesíti a kinai és korreai luxuscikkek fényűzését az eredeti, természetközeli, rusztikus tárgyakkal.  A szépségnek az egyszerű dísztelen, szabálytalan tökéletlen dolgokban való megtalálását nevezik el wabinak.

Az új tárgyak új kereskedelme  Japánban is külön kézműipart indított el. Az elterjedt wabi elv  alapján, a kert végében lévő durva falakból felépülő  kunyhó  zsuptetővel és véletlenszerűen felbukkanó fa, bambusz tartó elemekkel, új művészeti ágat hív létre,  a rakut.  A szándékoltan esetleges, nemesen egyszerű vonalú tárgyak, használati eszközök művészettét.

Teaházat, mely egy olyan hely ahol visszatérhetünk természetes gyökereinkhez, bárhol, akár egy modern otthon szegletében is létre lehet hozni, a földre rendezett tatamikon és a középen elhelyezett tűzhelyben a világmindenség sűrűsödik szimbólumokba és terel egy tér emlékezetébe rövid időre néhány vendéget.

Van egy mondás, ami szerint az első az Ido, második a Raku, harmadik a Katatsu (hozzátehetnénk, mióta az Ido csak múzeumi darabokból áll, a szerepét a szólás második helyén átvette a Hagi kerámia.)  A chanoyu fejlődésének érett időszakában a legfontosabb japán kerámia a Seto stílusú kerámia volt. A Seto a tenmoku leszármazottja,  megjelenésben tisztább, egyszerűbb, néhány formai újítással ( ezüstözött, vag aranyozott perem).

Tensho 14. évében (1586-ban) egy – a szövegek szerint Sen no Rikyu által favorizált  – újfajta chawan bukkant fel több teabeszámolóban – egy raku teáscsésze. A csészét, mint Sôeki (Rikyu) csészéjét említik. Ekkor még sehol nem bukkan fel a koreai raku mester  Chôjirô  neve, a csészéket inkább  Juraku kerámiaként emlegetik. 1579 és 1586 között több, a források alapján  raku kerámiaként azonosítható  csésze leírása maradt fenn, kivétel nélkül vörös mázú Sôeki (értsd Rikyu) vonalú csészék.

 

 A raku csészék legfontosabb jellemzője, hogy1. nem korongon készülnek, vonalukat  mind egyedileg, kézzel formázzák;

2. nem szokásos, hanem raku kemencében égetik;

3. a kerámiára aplikált mázban alkalmazott fémkomponensek a kemence tejesítményéhez igazodva megfelelő égetési  hőmérsékleten válnak “aktívvá”. A vörös raku 7-800 Co-on, a fekete raku 1000 Co körüli hőmérsékleten áll be;

4. Az így előhívott máz jellegét hirtelen megszakított égetéssel, gyors hűtéssel rögzítik;

5. A rakucsésze egyebekben követi az Ido csészéknél leírt formai esetlegességeket.

Összességében a kézzel formázott, tehát szobrásztechnikával megalkotott, nyers alaptestre megfelelő művészi előrelátással és tervezéssel, de a pillanat akciójában, a véletlent sem kizárva kerül fel a ruha.  A raku a szó szoros értelmében vett, igazi érzéki művészet.