Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy a japán művészetek lényege és ereje a buddhizmusban, a Zenben gyökerezik. Amikor megérteni igyekszik az ember a különböző „Utakat” Japánnal kapcsolatban arra ébred rá, hogy mélységeiben mindegyiket hasonló, sőt ugyanaz a szellem hatja át. Ez igaz az íjászatra, tusfestészetre, színjátszásra, a tánc, teaszertartás, virágkötészet és kardvívásra is. Mindez azzal magyarázható, hogy a zen elsősorban nem spekuláció, hanem tapasztalás, megismerés, amelyhez többel járul hozza az intuíció, mint az értelem.
Az íjászatban ez akkor jelenik meg, amikor az íjász maga lesz a lövő és a céltábla. Önmagát célozza meg. A lövés íj nélküli lövés lesz, a vég válik kiindulóponttá, és ezzel a kezdet beteljesüléssé. Művészetet nélkülöző művészet lesz így, az íjászat pedig mozgás nélküli mozgás. Megvalósul a zen.
A kardvívás kapcsolata a zennel nagyon hasonlatos az íjászatéhoz, egyik fontos eleme a „mozdulatlan elme” feltárása, amely mindenre szabadon képes reagálni. Ez a szabad- vagy spontán reagálás az, amely a zen kōanok kérdésre adott válaszait jellemzi, ez az, amely győzelemre viszi a harcost. A másik, amikor úgy fogalmaz, hogy mind a kettő nem más, mint az ember harca önmagával. Valamint mind a kettő olyan, amelyet intenzíven és teljes odaadással kell gyakorolni „amíg meg nem halsz”.
A teaszertartás annyira szorosan kötődik a zen buddhizmushoz, hogy egyenesen belőle fakad. Konkrétabban a zen teaáldozatból fejlődött ki. Eredetének a szerzetesek közös teázásait tekintik Japánban, sőt később az első teamesterek iszen szerzetesek voltak. A 15-16. századtól lehet teaszertartásról beszélni, amikor japán mesterek – mint Murata Shuko vagy Sen no Rikyū – tökéletesítették és esztétikai élménnyé emelték a teázás művészetét. A teamester is több szeretne lenni a puszta művésznél, szeretne eggyé válni a művészettel. Cél a teljes azonosulás. A teamester úgy azonosul saját művészetével a teával, ahogyan az íjász azonosul a céllal. Nincs éles határ szellem és kéz, cselekvés és nem cselekvés között.
Az ikebana a teaszertartásokkal egybefonódva született meg. Eleinte a teamesterek művészetének lehetett tekinteni. Az ikebana értéke abban rejlik, hogy azon túl, hogy az ember szépérzékét simogatja, képes ráébreszteni arra, ami maga a természet. A nyugati virágkötészettől az különbözteti meg, hogy felépítése nem tömegszerű, inkább olyan, mint a kalligráfia ecsetvonásai. Környezetével szerves egységet alkot. Ha egy teamester készít egy ilyen művet, akkor az gyakran csak ott éri el a megfelelő hatást, ahova tervezte.
A kalligráfia is összefonódott a buddhizmussal, miközben attól úgymond függetlenül is működött. A hosszú évszázadok során számtalan kalligráfia iskola jött létre, és számos iskola tevékenykedik ma is. A tanítási stílusban, a haladás lépéseiben nincs olyan nagyon lényeges különbség az egyes iskolák között, ahogy mondjuk az egyes vonások elkészítésének mikéntjében sem. A különbségek sokkal inkább abban lelhetőek fel, ahogy egy-egy kanji megformálása történik. Ha például megfigyeljük azt az iskolát, amelyhez a Hangarii Shorakukai is tartozik, láthatjuk, hogy a „vízszintes” vonalakban egy finom törés látható. Ez egy nagyon markáns jellegzetesség.
Az ecsetvonások az ürességből jönnek létre, a kalligráfia vonásai az ürességből emelkednek ki abban a pillanatban, amikor az ecset a papírhoz ér. Az ecset úgy kezdi útját, hogy a papír felé mozog, azzal a szándékkal, hogy létrehozzon egy vonást, így már magában az érintésben benne van a vonás, ahogy a papírhoz ér. Majd munkája végeztével, a vonás elkészültével az ecset lassan visszavonul, hátrahagyván az érzelem árnyékát, és az elmúlás éberségét. A vonáson át az ecsetnek töretlen koncentrációval, egyenletesen kell mozognia.
Mielőtt megnéznénk mi is ez a „zen kör” tekintsünk meg egyet K. Kuwahara mestertől:
Aki foglalkozott szimbolikával annak nem jelent újdonságot, ha azt mondom, hogy maga a kör egy fontos szimbólum, amely a teljességet, mi több osztatlan teljességet, kezdetet és véget, az örök létezést, az egységet és sok mást jeleníthet meg. A „zen kör” azonban elsősorban az ürességet szimbolizálja, azt az állapotot, amikor a korábban már szóba került „tiszta tudat” megjelenik és állandósul. Vagyis egy aktív
üresség, nem egy nihilista gondolat.
„Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
de köztük üresség rejlik:
a kerék ezért használható.
Agyagból formálják az edényt,
de benne üresség rejlik:
az edény ezért használható.
A házon ajtót-ablakot nyitnak,
mert belül üresség rejlik:
a ház ezért használható.
Így hasznos a létező
és hasznot-adó a nemlétező.
Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.
Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas és mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti. ” Lao Ce, Tao te King – Az út és erény könyve , Weöres Sándor fordításában
Hozzászólás írása