“Amikor a Rakumester megnyitja a kemencét a másodperc törtrésze alatt kell cselekednie, nincs múlt és nincs jövő, teljesen tökéletesen árad a pillanattal visszafordulás, előresietés, tétovázás nélkül.. mint a folyó, nem helyesbít, nem a technika tökéletesítése a cél, hanem a megtapasztalása. Az odafigyelés összpontosításában viselkedése akár a vízé, nyugalma akár a tüköré, válasza akár a visszhangé…”

Kerámia és a RAKU…

A RAKU Japánból származó kerámia égetési mód. Raku=Vabi-csa, egyszerűség, esetlegesség, a természetesség művészete, jelenthet zenét, kényelmet, ellazulást, tetszést is.

Látszólag minden tárgy kopár, a lehető legegyszerűbb (vabi), de a tárgyak megvalósítása végtelenül kifinomult műgonddal történik.  .. és a végeredmény egyszerre árulkodik spontaneitásról,  illetve a készítése során érvényesülő technológiai fegyelemről, és kísérletező kedvről.

A raku égetésnél a tűz, a víz, és a levegő hozzák létre azt a gazdag felületi hatást, melyet a kiszámíthatatlan változások tovább gazdagítanak. A keletkező sok-sok mikrorepedés és a máz változékonysága a rakuedény dísze.

Nincs hibátlan, vagy megismételhető mázfelület.

A kemence felhevítése után, az edényeket izzó állapotukban vesszük ki, majd föld- homok- szerves anyag keverékébe temetjük őket. Az így keletkezett redukálódott kerámiafelületek azon túl, hogy egy jellegzetes hangulatvilágot teremtenek,  változó és izgalmas színeket produkálnak.  Ettől lesz maga az égetési folyamat is izgalmas, várakozással teli, a kerámiák pedig, mintha önálló életet élnének,  megörvendeztetnek és meglepnek bennünket változatos egyediségükkel.

RAKU és a TEA

A raku kerámia ipar kezdetektől fogva a japán teaszertartáshoz kötődik.  A teaszertartás, amely a hagyományos japán művészetek szintézise, az élet és a művészet oszthatatlanságát vallja.

A teaszertartás edényein olyan különleges, a természetben található felületek, színek és fények jelennek meg, melyek a természeté… Ez később a japán esztétikát jelenti majd, ami a kínai ellentéte: a letisztultság, a nyugalom szépsége, a ZEN.

Raku és Spiritualitás…

 

Yangagi Soetsu (1881-1961) japán esztéta szerint “A kézművesség nem egyszerűen technológiai vagy gazdaságossági, hanem elsősorban spirituális kérdés.” Mindehhez bizonyos látásmód, szépség eszmény, cselekvés és felelősségtudat is tartozik.

A korábbi századokkal ellentétben napjainkban nem egyetlen lehetőség többé a kézművesség,  hanem egy tudatosan választható út.

Yangagi 1926-ban Kawai Kanjiró-val és Hamada Shoji-val elindította a mingei mozgalmat, és megalapította a Japán Kézműves Szövetséget (Mingei-kai). A “mingei” Yanagi szóalkotása, jelentése „az emberek művészete” (art of the people), de mondhatnánk azt is, a népművészete. A szó mára a japán nyelv részévé vált.

A kézművesség, kerámia készítés nagy hatású manifesztációjának van egy határozott kultúrkritikai vonulata. Az egyéni műalkotások másodlagos értékének és a sorozatgyártásnak az éles bírálata, hogy a kézművesség kultúrája egy olyan emberkép és közösségi életmód része, amely jobban meg felel az egészséges emberi természetnek, mint a magányos egyéniség és a tömeges ipar rossz konstrukciója.

Még fontosabb azonban az a vallásbölcseleti háttér, amelybe mindez beágyazódik. Két útja van a Buddhává válásnak – idézi Yangagi –, az Önerő Útja (az önbizalomra támaszkodás, másutt: a Nehézség Útja) vagy a Másik Erő Útja (bizalom egy külső erőben vagy kegyelemben). Az első az önnön nagyságukban bízóké, a másik az önnön kicsinységüket elfogadóké. Leegyszerűsítve és a művészetre vetítve: előbbi a művészeké, utóbbi a kézműveseké. A tradíció, a generációk felhalmozott tapasztalata és bölcsessége, az adott Erő minden esetben túlhaladja az egyént. Úgy foglalja magában, mint a természet az alkotást, mely nem a természettel szemben fogalmazódik meg, hanem belőle nő ki és hozzá tartozik.